Szeptember lett hát megint. Ez persze nem baj, hiszen az ősz talán a kedvenc évszakom, erről írtam már egy csomószor sokfelé. (Párás-ködös reggelek, avarrugdosás, esős járdán tükröződő neonfények, jazz, stb-stb.)

Ez az írásaimban megénekelt ősz még amúgy is odébb lesz valamivel, most még inkább nyár – hmm… na jó, nyárutó van. (Ámbár ma reggel igazi őszi illat, meg amolyan őszi-fáradt napsütés köszöntött, szóval ki tudja...) Akárhogy is, azért ilyenkor is van minek örülni ám, most jön el a Budapest Borfesztivál ideje. Talán vannak néhányan, akiknek ez nem sokat mond. Én is ilyen voltam évekig, akkoriban bort amúgy is csak hébe-korba ittam, nem voltam rajongó. Aztán jött a Barbwine vlog, és az egyik első esemény, amire Barbara jóvoltából elmentem, az épp a várban rendezett Budapest Borfesztivál volt.

És azóta minden évben ott vagyok.

Ez a vírushelyzet és különösen a második hullám, amiben élünk épp, hozott néhány felismerést, vagy inkább kérdést. Ez az a kérdés, amit rögtön le is lőttünk a poszt címadásával, de azért a továbbiakban kifejtjük kicsit bővebben is.

A guruk azt mondják, minden rosszban van valami jó. Sőt, néha még azt is, hogy a rossz önmagában is csak nézőpont kérdése. Talán igazuk van. Mindenesetre az is bizonyosnak tűnik, hogy a járvány következményei nézőponttól függetlenül minősíthetőek rossznak.

Bár ki tudja... Az élet fura dolog, néha még ekkor is tartogathat pár pozitív jelenetet.

Anno, középiskolás koromban sokat töprengtem azon, hogy ha felnövök, mindenképp lesz egy igazi, hamisítatlan törzshelyem, vagyis kedvenc kocsmám. Akkoriban ment a tévében a Cheers, ami ugye minden kocsmás-törzshelyes sorozatok őse. És hát nagyon magával ragadott a minden este, munka után összejövő barátok idealizált világa. Persze a dolgok ritkán alakulnak pontosan úgy, ahogy diákként eltervezzük. Mindenesetre valami azért sikerült a tervekből, és időszakosan volt egy-egy kedvenc hely, de mióta a bulinegyed ikonikus helye, a GMK megszűnt, törzshely nélkül maradtam.

Az idő múlására nem csak a mindenki számára nyilvánvaló következmények világítanak rá (például, hogy előbb a 20-as, majd már a 30-as éveik elején járó lányok is kezdenek túlkorosnak tartani) hanem az is, hogy elromlik a szemünk. Igaz, ezen legalább egy alkalmatos szemüveg segíthet. Már ha nem felejtjük otthon, ami néha megesik. Így történt ez tegnap is, amikor az Opus Jazz Club felé sétálva szembesültem a szemüvegtelenséggel. (Aki tudja, tudja, a többieknek: összes zsebek végigtapogatása, elfojtott káromkodás...) Persze egy koncertet azért még látok szemüveg nélkül is, de például egy borlapot, vagy bolhabetűkkel írt étlapot már kevésbé.

Egy borkóstoló általában a borokról szól. Meg esetleg a borászatról, a szőlőről a vidékről, ahonnan az adott borok származnak. Többnyire megismerjük persze a borokat készítők és azokról épp mesélők gondolatait is, de azért nyilván a borok maguk maradnak a középpontban. De néha, egy-egy szerencsés kóstoló ennél sokkal többet adhat, sokkal közelebbi betekintést kaphatunk a készítők, a borászok életébe is.

Ez az írás pont egy éve született, akkor még a 2019. évre ráhangolódásul. Azóta történt pár dolog, mi is jobban megismertük ezeket a termelési módokat, úgy tűnik, a téma aktualitásából nem sokat veszített. Sőt! Néhány éve már itthon is egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a bioborok. Egyre többet hallani róluk szakmai konferenciákon, de már a borkedvelők között is téma kezd lenni ez a műfaj. Hogy a biobor pontosan mi is? A klasszikus meghatározás szerint bio az a termelő, aki éjszaka permetez. :) Na jó, a dolog valójában ennél azért sokkal komolyabb és persze összetettebb is.

Így karácsony idején talán nem árt egy kis történelmi távlatokba nyúló ki- vagyis visszatekintés. Az általam épp a napokban újranézett, Brian életét feldolgozó utolérhetetlen eposz „mit adtak nekünk a rómaiak” részéből tudjuk, sok más között a bort is a rómaiaknak köszönhették a judeaiak.

Az egri bikavér a legismertebb magyar házasított bor, így karácsonykor is sokak asztalára kerül belőle egy-egy palack. A kékfrankos alapú cuvée sokszínűsége miatt remekül párosítható az ünnepi fogásokkal, legyenek azok tradicionális vagy modern receptek, de a top tételeket önmagukban a legnagyobb élmény kóstolni.

Mintha egy nagy levegőt vettem volna a pesti, mintegy futószalagon haladó borkóstolók-locsolások után. Valahogy így éreztem magam, amikor lejutottunk a nem is olyan közel elhelyezkedő Pécsre. Tágas, nagy rendezvényteremben jó megvilágítás alatt sorakoztak egymás mellett a kiállítói standok, és még az esemény vége felé sem éreztem tömegnyomort, sőt. (Pedig nem voltak kevesen!) Igaz, a szekszárdi kiállítók egy pincében voltak, valamint a Zé Feszt résztvevői is, de valahogy izgalmasabb is volt így, a nagytermes kóstolók mellett néha lebotorkálni a jutalomért.