Ezzel az írással még adósak vagyunk. A helyzet az, hogy a stúdióépítés miatt valahogy minden másra, így kóstolólátogatásra és az azokról történő beszámolókra is kevesebb energia jut. Ezt a júniusi programot azonban nem akartam kihagyni. Odafelé útközben elkapott az eső, úgyhogy igazán felfrissülve (és csurom vizesen) érkeztem meg a már jól ismert Palack borbárba. (Ahol, mármint a környékén, persze nem esett, úgyhogy cseppet sem néztek rám furán...) Ez a nap Gilvesy Róbert borairól szólt, amelyek a Szent György-hegy vulkanikus talaján születtek.

És hogy miért anyatej? 

A GrundWine projekt nem titkolt célja a borfogyasztás népszerűsítése az ebben kevésbé jártasak körében. Ez azt is jelenti, hogy igyekszünk letisztítani a borról mindenféle, egy új fogyasztó számára talán kicsit soknak érzett »misztikumot« az értő borfogyasztók számára már fontos, de egy kezdőt esetleg elriasztó »varázslatot«. Alighanem vannak néhányan, akik ilyennek érzik a bor dekantálását, vagyis a fogyasztás előtti átöntését is. Vajon igazuk van-e?

Manapság már nem meglepő, hogy már a minőségi borok lezárására is a jól megszokott parafadugó helyett fémkupakot, hivatalos nevén csavarzárat használnak. Emlékszem, még akár öt-hat évvel ezelőtt is leszólták az ilyen palackokban lakó borokat, pedig talán már akkor sem volt ez jogos. De mi is az oka a váltásnak?

Aki amolyan kíváncsi érdeklődőként téved egy borkóstolóra, netán a fogorvosi váróban a kezébe kerül egy boros magazin, (mondjuk a VinCE) annak a fejében óhatatlanul elindul egy halvány, még csak ködösen körvonalazódó gondolat, ami a borkedvelők és a sznobizmus kapcsolatát kezdi boncolgatni. Oké, igaz, igazából szinte minden (szak-) területen érvényes, hogy a szakértelem egy bizonyos fokon túl már az átlagemberek számára elviselhetetlen hozzáértéssé válhat. De a borsznobság egy kicsit talán több ennél.

Hogy a bor élő, épp ezért kényes italfajta, azzal a legtöbben tisztában vagyunk. Azonban talán nem árt kicsit átvenni, mennyire is fontos odafigyelni erre, különösen így nyáron, az igazi kánikula idején. (A poszt apropóját amúgy az adta, hogy fotózási célra pár napig a csomagtartóban utaztattunk pár palack bort, amit aztán kibontottunk...)

A Tenkes kapitánya sorozat alighanem sokunk kedvence volt anno. Eberstein báró és a kapitány küzdelme ugyan sokkal vidámabbnak tűnik a tévében, mint amilyen a valóságban lehetett, de ez a filmek korhatár-karika mentes élvezetéhez nyilván szükséges volt. A sorozatban ugyanakkor komolyabban veendőkkel is találkoztunk, például igen sokszor esett szó a Tenkes oldalában termő siklósi borokról. Persze gyerekként még nem annyira izgatott, milyenek is lehettek ezek a borok, de most visszanézve a sorozatot azért közben bizony néhányszor megkóstoltam volna...

A borkóstolók és a koncertek közös tető alá vonása vélhetően nem új keletű ötlet, így lehetett ez már a bor, mint ital születésekor is, a jó makedónok vagy épp a rómaiak sem hagyták ki a zene élvezetét a bőséges borfogyasztással koronázott lakomáikon. Azonban ez a korokon átívelő szokás mostanság teljesedik ki igazán. És vannak ennek a trendnek igazán bevált, szinte már mércét jelentő rendezvényei is.

A minap egy sajtótájékoztatón jártunk, amelyen borkóstolásra és zenehallgatásra egyaránt mód nyílott. A Gere család látott vendégül a méltán kedvelt Di Vino borbárban, az apropó pedig a Vlll. Gere Jazz »fesztivál« sajtótájékoztatója volt. Jómagam még nem jártam ezen az eseményen, de hírét persze már hallottam. A fesztivál szó nem véletlenül kerül idézőjelbe, hiszen – már csak a műfajból adódóan is – itt semmiképp nem egy klasszikus, lármás és nyüzsgős, sátras-poros fesztiválra kell számítanunk, sokkal inkább egy némiképp elegánsabb, afféle kimaxolt kerti partyra hajazó rendezvényre, ahol egy pohár borral a kezünkben, kényelmesen ülve, vagy épp sétálva hallgathatjuk a dzsesszmuzsikát.

A borászat, a borkészítés – bármit is mondjanak némely szakmabeliek – mindenképp reneszánszát éli. A bor mint termék elfogadottsága igenis nő, borokat fogyasztani és azokat készíteni egyaránt trendi dolognak számít. Ugyanakkor azért abban persze sok igazság van, hogy messze nem minden piaci szereplő, borász, bortermelő és messze nem minden borvidék találta meg a bölcsek kövét, például nem mindenhol sikerült igazán megtalálni az adott bortermelő vidék saját, jellemző arculatát.

A rozé borokat sokan tartják afféle kiegészítő, könnyen iható, jókedvre hangoló, de alapjában nem igazán komolyan veendő borkategóriának. A legtöbb borászat is ezt a vélekedést erősíti, épp ilyen könnyed, frissítő, nyári borként, szinte már üdítőként ajánlják a saját rozéikat. A rozékat friss borként fogyasszuk és keressük, ha bemegyünk egy üzletbe, és egy rozé címkéjén nem az utolsó évjáratot jelző számot látjuk, akkor már tesszük is félre, hogy ez egy korábbról itt ragadt tétel, és inkább keresünk egy frissebbet. Pedig ez nem feltétlenül jogos vélekedés, a rozékban ennél jóval több van.